ajandek bejegyzései

Anyutól meg kaptunk tortás mesét, tanulsággal. Közhírré is teszem.

Mannatorta – magyar fantasztikus népmese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska falu. Rendes, jóravaló emberek laktak ott, éltek, de nem boldogan. Néha szomorúan felsóhajtottak, hogy jó lenne innen elmenni, de végül mindig maradtak, és szomorkodtak tovább.

Arra vetődött egyszer egy diák. Sehogy se értette, mi a baj, elkezdték hát sorolni neki a panaszokat, hozzáfogtak reggel, és mondták estig. Morgott is az öreg juhász a bajsza alatt, hogy minek ennyit lotyogni, elég lett volna annyit mondani, hogy nincs itt semmi jó.

A diák türelmesen végighallgatott mindenkit, kicsit gondolkodott, aztán így szólt:
- No figyeljetek ide. Én nem akármilyen diák vagyok ám, hanem garabonciás. Van nekem egy varázsitalom, azzal egy csuda helyre tudlak titeket repíteni. Éppen olyan hely az, mint amilyenre vágytok, talán még manna is hullik az égből. Mindannyian jöhettek, de ide többé nem tudtok visszatérni. Nem kell semmit hoznotok, ott mindent megtaláltok. Napnyugtáig döntenetek kell.

Hej, lett nagy izgalom a faluban, mitévők legyenek most. Meghányták-vetették a dolgot, végül oda lyukadtak ki, hogy mennek mindannyian. Sajnálták a kis vagyonkájukat itthagyni, de megmondta a diák, hogy semmit nem vihetnek magukkal. Üzentek neki, hogy mit döntöttek, az meg visszaüzent, hogy mire leszáll az éj, mindannyian legyenek a falu határában.

Úgy is lett. Összegyűlt a határban a falu apraja-nagyja. A nagyja izgatott volt, az apraja inkább álmos. Mindenki kapott a varázsitalból. Finom íze volt, pont olyan, mint a mézes hársfateának, a gyerekek is gyorsan felhörpintették, csak az öreg juhász morgott a bajsza alatt, hogy igazán tehettek volna egy kis rumot abba a varázsitalba.

Nehezen hatott rájuk a varázsital, féltek az új élettől, nem tudhatták, mi vár rájuk, de hajnalra mindannyian elbódultak.

Hangos kurjantásra riadtak. A diák ugrándozott körülöttük:
- Hahó, emberek, álljatok talpra, megérkeztünk!
Körbenéztek akkor, és csakugyan: tényleg megérkeztek. Boldogan ölelgették egymást, sírtak és nevettek, igazat mondott hát a diák, végre új életet kezdhetnek.

És minden úgy lett, ahogyan a diák mondta. Mindent megtaláltak, amire csak szükségük volt. Örültek is nagyon, hogy ilyen nagy tudású varázsló került az útjukba, mindenkinek odavarázsolta az új helyre a régi házát, a régi földjét, az összes régi cókmókját, de még a régi macskáját is, bár az öreg juhász szerint azt nem lett volna olyan fontos odavarázsolni.

De nem is ez volt az igazi nagy varázslat. Hanem hogy itt tényleg boldog lehetett mindenki. Ez az új hely telis-tele volt jó dolgokkal, minden napra jutott egy kis örülnivaló. Mennyire más ez az új hely, mint a régi, mondogatták egymásnak, itt még a Nap is másként süt.

Az asszonyok oldalát persze fúrta a kíváncsiság, hogy vajon miből főzte a diák a varázsitalt. Meg is látogatták őt, hátha kitudják a nagy titkot. Csakhogy a diák résen volt, belőle ugyan ki nem szedtek egy árva kis titokmorzsát se. De addig-addig kérlelték őt a falu asszonyai, hogy legalább egy icike-picike varázst mutasson nekik, míg a diák kötélnek állt, és hozzáfogott mannatortát készíteni.

Olyan volt az látszatra, mint egy csokikrémmel és meggykrémmel töltött diós piskóta, csakis a beavatottak tudták, hogy az egy különleges varázssütemény. Kifaggatták a diákot alaposan. A piskóta derűslisztből készült, vidámtojásokkal és veretesdióval. A csokikrémbe tisztességes kakaó került, meg lazulósrum, a meggykrémbe reformkeményítő és gyémántcukor. Nem közönséges hozzávalókból készült a mannatorta, ezt a saját szemükkel láthatták.
- Hát a meggy az milyen? – kérdezte a legkíváncsibb asszony.
- Ööö. Komplementer! – vágta rá a diák, és ebből mindenki megérthette, hogy mannatortát nem akárki tud sütni.
Találós ám a neve! Mennyei élvezet ez a torta, mind a tíz ujjukat megnyalták utána.

Este összegyűltek a falu szélén, gyakran jártak oda zenélni, táncolni, szórakozni, amióta itt laktak. Ilyenkor közösen eszegettek, iszogattak, és közben beszélgettek.

Időnként szóba került a régi életük. Néha felsóhajtott valaki, hogy lassan már nem is emlékszik rá, hogyan éltek a régi helyükön, de persze senki nem vágyott oda vissza. Az öreg juhász ilyenkor mindig morgott a bajsza alatt, hogy milyen kár azért a sok elpocsékolt évért, amit azon a nyomorúságon vidéken kellett eltölteniük, de letorkollták őt, hogy ne morogjon már annyit, örüljön, hogy rájuk talált a diák, és idehozta őket, nem mindenkinek van ekkora szerencséje, mint nekik.

Ezen az estén is morgott az öreg:
Ehhh… csodáljátok ezt a diákot, arra bezzeg senki nem emlékszik, hogy azt ígérte, manna is hull majd az égből… látott már itt valaki égből hulló mannát?!
- Jajjj, tata, ne kötözködjön már – mondták neki, de a diák közbeszólt:
- Meg se próbáltad még soha, öreg. Mondd, hogy szeretnéd, ha manna hullna a szádba, aztán nyisd ki a szád. De ezentúl csak akkor moroghatsz, ha most nem hull az égből manna a szádba.
A morgós juhász ráállt a fogadásra, nagy büszkén felállt, elmondta a kívánságát, és kitátotta a száját. A diák pedig – aki inkább huncut volt, mint garabonciás - a mannatortából megmaradt utolsó szeletet a juhász szájába pottyantotta.

Hát így hagyta abba az öreg juhász a morgást, azóta csak azt mondogatja néha, hogy nem baj, ha az embernek nem teljesül minden kívánsága.

A falucska lakói pedig azóta is élnek, boldogan. A diák ott él köztük, és fülig vörösödik zavarában, ha megölelgetik őt, amiért ekkora jót tett velük, de aztán vállat von, és visszaölelés közben azt gondolja, hogy megérdemelte, elvégre nehéz munka ennyi emberre varázsolni.

Ha a mannatorta el nem fogyott volna, az én mesém is tovább tartott volna. Nyilván.